23. rész

Reggel az ébresztő hangos ricsaja ébresztett. Szokásommal ellentétben, ma reggel fel voltam pörögve, kevés idő kellett a készülődéshez. Egy kockás inget, egy csőnadrágot, és egy magassarkú csizmát vettem fel. Felkötöttem a hajam, sminknek csak szemceruzát és szempillaspirált vittem fel. Úgy döntöttem, palacsintát csinálok reggelire, ha már tegnap úgysem ettem.

20 perccel az óra kezdete előtt érkeztem be a suliba, még alig volt valaki, kivéve az alsóéveseket, akik azt várják, hátha bejön egy végzős, és benyalhatnak neki, valami jó buli miatt. A szekrényemhez siettem, beraktam a táskámat, majd éreztem, hogy a farzsebemben rezeg a telefon. Elővettem, majd mikor rápillantottam, Ross képe villant elém. Elmosolyodtam, gyorsan felvettem.
-Szia szépségem!-köszönt bele.
-Szia Ross!
-Hogy telt a reggeled? Sajna nem voltam ott.-mondta perverzséggel a hangjában.
-Nem, viszont este eléggé ott volt, uram.
-Van valami abban, amit mond a hölgy.-kuncogott.-Egyébként, azért hívlak, hogy meddig vagy ma suliban. Tehát?
-Örülök, hogy ennyire érdeklődsz. Egyébként kettőig.
-Rendben. Érted megyek.
-De kocsival vagyok.
-És? Nem állhat ott egy napig?
-Nem.-mondtam, miközben feleszméltem, hogy az aula megtelik emberekkel, a szekrényem ajtaja pedig már nem nyújtott akkora rejtekhelyet, mint amekkorát eddig.
-Ne aggódj. Kettőkor ott vagyok. Szeretlek.-mondta, majd válaszomra nem várva kinyomta a hívást.
Mosolyogva mentem végig a folyósón, a fizikacuccommal a kezemben a tanteremig, ahol pár ember már bennt ült, és egymással csevegtek. Leültem a szokásos helyemre, a középső sor negyedik székébe.

A negyedik órám, az irodalom, egyenesen siralmasan telik. Lilyvel még ma egy közös órám sem volt, majd csak a matek lesz következő órában. Észrevettem, hogy az emberek picivel másképp néznek rám, összesúgnak, ha meglátnak, de fogalmam sincs miért. Utoljára akkor volt ebben részem, mikor visszajöttem a suliba. Az első tanítási napomon a baleset után, mindenki másképp tekintett rám, és kissé azóta is.
Kivéve Laurel Griffin-t. Ő sosem szeretett.
Még néha-néha kapok egy-két együttérző pillantást, de nem sűrűn. Vajon, most mi lehet? Igazából, gondoljanak amit akarnak, másfél hónap, és itt sem vagyok!
Unalmamban apró firkákat rajzoltam a füzetem lapjainak szélére. A telefonom képernyője felvillant, jelezve, hogy valahonnan értesítést kaptam. Megnéztem. Egy az instagrammtól, egy másik pedig egy sms, amiben az állt, hogy ma este Drew Hudson bulit tart, az Eastern főiskola jövendőeli, és a most elsős tanulóival. Csodás! Őt is oda vették fel... Egy jó van ebben a dologban: megismerhetek onnan egy csomó embert, és szeptemberben, mikor elkezdődik a szemeszter, nem leszek ismeretlen. El kell mennem rá.

Ahogyan ígérte, Ross pontban kettőkor parkolt le az iskola előtt. Kiszállt, majd az ajtóhoz dőlve várta, hogy odamenjek hozzá.
-Szia.-köszönt, hangjában érződött, hogy örül annak, hogy láthat. Apró, ellenben szenvedélyes csókot lehellt számra, majd megfogta a kezemet, megkerülte velem a kocsit és ajtót nyitott, hogy szálljak be. Egy pillanatra felnéztem az iskolámra, és az udvaron lézengő emberek tömkelege minket bámult.
-Mindenki minket néz.-jegyeztem meg, mikor Ross már beült a volán mögé.
-És? Nézzenek csak.
-Ennyire félvállról veszed? Lefogadom, hogy holnapra az egész iskola tudni fogja.
-Tudják csak. Senki előtt nem akarom titkolni, hogy a barátnőm vagy.
Tudtam a tényt, de szavai mégis lesújtottak. A barátnője vagyok, de ezt még nem mondta ki senki hangosan.
-Hogy telt a napod?-kérdezte, miközben elindult.
-Unalmasan. És a tied?
-Eseménydús volt. Próba, fotózás, stúdió. A szokásos.
-Értem. Szabad tudni, hova viszel?-érdeklődtem, mikor kiszúrtam, hogy az út ismeretlen számomra.
-Nem. Meglepetés.-mondta szfinxmosolyával.
-Hallottam ma egy zenét. Egyből rád gondoltam. Bekapcsolom, oké?
-Rendben.
Megnyomott egy gombot az autó műszerfalán, majd a hangszórókból lágy zene kezdett hangozni. Nemsokkal rá egy női hang kezdett énekelni a szerelem gyönyörűségéről. Szemhéaim elnehezedtek, rájuk rakódott a napom fáradtsága, majd lecsukódtak.

-Ellie.-súgta.-Megérkeztünk.-ujjaial végigsimitott az arcélemen, majd a fülem mögé helyezte kósza tincseimet.
Kinyitottam a szememet, és egy üdülőt vettem észre. Mögötte egy erdő, sűrűn helyezkednek benne a fák, de a végén észre lehet venni a kristálytiszta kék eget. Gyönyörű látványt nyújtott. Kiszálltam a kocsiból, majd Ross kézen fogott, és sétálni kezdtünk, de nem az üdülő felé. Az erdő széléhez érkeztünk, itt kevesebb fa volt.
-Mit csinálunk?-kérdeztem.
-Csak gyere.-húzott maga után. Nem sokkal utána kiértünk az erdős részről. Sziklák voltak, gyéren nőtt rajtuk fű, a nap megvilágította a helyet. Gyönyörű idő volt, körülbelül harminchét fok. A sziklák repedéseiből színes gyomvirágok nőttek. Magam elé néztem.
Ross megállt az elénk táruló lapos sziklaperemen. Úgy hatméternyire alattunk kis tavat
láttunk meg; távolabb vízesés ömlött bele. Az ösvény továbbhaladt a víz mentén, oda, ahol
néhány nagy kő nyugodott a vízben.
– Ez a kedvenc nyári úszóhelyem – magyarázta , és könnyen magam elé tudtam
képzelni, ahogy ott ül a nagy kövek sima felületén, napfényben fürdik, és a tiszta vízben hűti
magát. Lenéztem a sziklaperemen, de nem mentem túl közel; pulzusom lüktetett. A
kristálytiszta víz mélyén lapos szögben dőlt sík sziklák sorakoztak.
– Kész vagy? – kérdezte Ross a hátam mögül.
Hirtelen hátrafordultam.
– Tessék? Mire?
A félelemtől alig jutottam szóhoz. Tudtam, mit vár tőlem.
– Magadon akarod tartani a nadrágodat? Lehúzhat. De a cipőt a helyedben nem vetném le,
mert ilyen magasból nagyot üthet, ha elvéted az ugrást.
– Ezt nem mondod komolyan – hebegtem tiltakozva. – Ezt egyszerűen nem mondhatod
komolyan.
– Van nálam kés, ha rövidnadrágot akarnál csinálni a farmerodból – folytatta lazán,
pánikrohamomról tudomást sem véve.
– Nem, nem, nem, nem nem, neeee – kiáltottam és léptem, hogy messzebb jussak a szikla
peremtől, Ross elém lépett, elállta az utamat. – Mit művelsz? – bámultam rá; szemem tágra
nyílt a félelemtől, szívem olyan hevesen vert, hogy fájt.
– Ugorj, Ellie – utasított; hangja szigorú volt, de nem fenyegető.
– Nem! – kiáltottam. – Nagyon magasan vagyunk, a víz nem olyan mély. Nem követelheted
ezt tőlem. Nem ugrok le.
– Hidd el, hogy nagyon mély – folytatta nyugodt, meggyőző hangon. – Ellie, vagy leugrasz,
vagy én löklek le.
Közelebb lépett, kénytelen voltam a perem felé hátrálni.
Kerestem, hátha van valami más kiút, de nem volt elég széles, hogy átnyomakodhassak
mellette.
– Kérlek, ne tedd ezt velem!
– Ellie, ugorj, vagy lelöklek! – ismételte kissé határozottabban. Hangja érzelemmentes és
nyugodt maradt, de olyan áthatón nézett, hogy tudtam, nagyon komolyan gondolja. Tudtam,
csak a víz felé hagyhatom el a sziklaperemet.
Elfordultam tőle, arra koncentráltam, hogy lélegezzek, mert nem vettem levegőt.
Belégzés, kilégzés… be, ki. Mellkasom emelkedett, süllyedt. Be, ki. Nagyot nyeltem, aztán
tekintetemet lassan mozdítva lenéztem a vízbe.
Ross mögöttem állt. Nem szólt. Nem néztem rá.
Lassan közelebb húzódtam, már csak karnyújtásnyira voltam a szélétől. Kezdtem szédülni;
gyorsan felnéztem. Behunytam a szememet, szívverésem tovább gyorsult, gyomrom idegesen
összerándult, aztán hatalmas adag adrenalin került ereimbe.
Mielőtt az adrenalin hatása elmúlhatott volna, egy lépést tettem előre és ugrottam; pontosan
akkor, amikor tenyerét a hátamon éreztem. Gyomrom megnyílt, szinte tátongott, ahogy a levegő
süvített mellettem, szédültem; félelem és izgalom áradt bennem. Egy pillanat múlva lábam
vízbe toccsant, és elnyelt a hidegség.
A felszínre kapálóztam, és kifújtam a tüdőmben maradt kevés levegőt; mellkasom mintha
megfagyott volna a víz okozta sokktól. Izmaim megfeszültek, levegő után kapkodtam. Csak arra
figyeltem, hogy ki kell úsznom a nagy kövekig. Farmernadrágom elnehezült, lassította
mozgásomat. Hátulról hangos csobbanással víz loccsant rám.
Tudtam, hogy Ross ugrott be utánam, de túlságosan arra figyeltem, hogy kijussak a
jeges vízből; nem néztem hátra. Kimásztam egy kis kőre, aztán át egy nagyobbra; nadrágom
egy kicsit lecsúszott, ahogy a napra kúsztam. Testem csillapíthatatlanul remegett.
Felhúztam a térdemet, átfogtam, magamhoz öleltem; próbáltam enyhíteni a görcsös
remegést; vártam, hogy a nap felmelegítsen.
Ross kimászott a vízből, a szomszéd kőre ült. Tudomást sem vettem róla; fejemet
karomra hajtva vacogtam. Izmaim megfájdultak, annyira remegtem.
– Hú, ez átkozott hideg!
Rápillantottam és láttam, hogy levetette a nadrágját. Fekete bokszeralsóban volt. Nem nézett ki olyan nyomorultul, mint én; lábát kinyújtotta maga előtt, háta mögé feszített karján támaszkodott.
– De a nap egészen kellemes.
Kinyújtottam a lábamat és rájöttem, hogy a nadrágom miatt fázom annyira; az feszíti a vizet a
bőrömhöz.
– Kölcsönkérhetem a késedet? – kérdeztem.
Ross szeme összeszűkült.
– Miért? Le akarsz szúrni, mert ragaszkodtam hozzá, hogy leugorj?
Fondorlatos mosollyal néztem rá; hagytam, hadd gondolja, hogy ezt fontolgattam. Aztán
könnyeden felnevettem.
– Nem.
– Odafent van a farmeromban – bólintott felfelé. Semmi jelét nem mutatta, hogy fel akarna
állni, ezért visszabotorkáltam a sziklaperemhez; sarkammal minden lépésnél ázott, elnehezült
nadrágomra léptem.
Felemeltem a nadrágját, és első zsebében megtaláltam a fekete nyelű bicskát. Kihajtottam a
pengét, bekattant a helyére. Elhúztam az anyagot a bőrömtől, és gondosan átnyomtam a kés
pengéjét; lukat nyestem bele, aztán óvatosan körbevágtam, végül hagytam, hogy a farmer
szára a lábamhoz hulljon. Rögtön éreztem, hogy a nap melege elsimítja a libabőrt.
Leguggoltam, visszacsúsztattam a bicskát a zsebébe, és Rossra pillantottam; ott feküdt a
kövön, keze a feje alatt, szemét behunyva napozott; teljesen nyugodtnak tűnt. Széles
mellkasán az izmok ellazultak, de a kőhöz lapult teste kontúrja jól látszott.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a sziklaperemre nézek, és
le a vízre.
Vártam, hogy jöjjön a pánik. De nem jött. Szívem hevesebben vert, de nem félelem, hanem
az adrenalin lüktetett ereimben. És ez nagyon jó érzés volt.
Nem hagytam magamnak időt; leugrottam és felkészültem a hideg vízre. Tudtam, milyen
hideg.
Hagytam, hogy az adrenalin keringjen testemben; mosolyogva tempóztam a sziklák felé.
Sortban sokkal könnyebb volt. Kiválasztottam egy száraz követ, felhúzódzkodtam rá; a kemény
felületből testembe sugárzott a meleg. Levetettem cipőmet, zoknimat, és magam mellé tettem.
Észrevettem, hogy Ross furcsa vigyorral néz rám.
– Mi az? – kérdeztem türelmetlenül.
– Nincs tériszonyod.
– Tudom. Kigyógyítottál belőle, mester – mondtam eléggé gúnyosan.
– Ellie, neked nem is volt tériszonyod. Nem attól féltél. – Hunyorogva néztem rá, nem
értettem, mire gondol. – Mire gondoltál, amikor lenéztél a vízre? Mi járt a fejedben?
– Az, hogy semmiképpen nem akarok leugrani.
Ross nevetett.
– Azon kívül.
– Az, hogy meg fogok… – Elhallgattam. Látta a szememben, hogy a kimondatlan szavaktól
elszorul a szívem.
– Ellie, mitől félsz? – tette fel a kérdést Ross újra, arcomba nézve.
– A haláltól – sóhajtottam. Így hangosan kimondva nagyon fájt; annyira, hogy könny szökött a
szemembe. Pislogtam, nehogy kicsorduljon. Ross összeszorította az ajkát, és lehajtotta a
fejét.
A távolban lezúduló vízesés moraja töltötte be a csendet. Egyikünk sem szólt. Mindketten
tudtuk, honnan ered ez a félelem, és nem hittem, hogy bármit lehet tenni ellene.

A visszafele úton megemlítettem Ross-nak a ma esti partit, és szerencsére eljön velem. Este nyolc óra körül járhatott, mikor elindultunk. Ő egy világos farmerban egy fekete ingben, és egy Converse-ben jött, én pedig egy fekete miniruhában, a hátán mély kivágással, és fekete magassarkúval. A hajamat begöndörítettem, és nem durván, de normálisan kisminkeltem magam.
-Komolyan mondom, én mindenki szeme láttára foglak megdugni, ha így jössz.-mondta, mikor meglátta szerelésemet.
-Pedig így megyek.
-Ez egy szörnyű este lesz.-mondta mosolyogva.

Mikor odaértünk, a hatalmas és fényűző ház óriási felhajtóján már jócskán sorakoztak az autók. Zene hallatszódott ki az udvarra, emberek lézengtek a teraszon és a ház körül, a hátsó udvarról fény szűrödött és füst: gondolom tábortűz. Ahogy beléptem az ajtón, rögtön egy piros műanyagpoharat nyomtak a kezembe ,teli sörrel. A zene változott, az egész testemben dübörgött a ritmusa. Az emberek táncoltak egymással, egy-két lány túlságosan is hozzásimult egy fiúhoz, nem is érdekelte őket, ki áll ott.
-Nekem kéne valami töményebb is.-súgta a fülembe Ross.
-Ja, nekem is jól jönne.
Elindultunk a konyha felé, ahol tömegszámba álltak a felnyitott, vagy még teljesen érintetlenül hagyott alkoholos üvegek, de volt olyan is, ami már teljesen kiürült. A délutáni "félelemlegyőzés" után semmi kedvem nem volt már jönni, de muszály ismerkednem az Eastern-be járó emberekkel.
-Ellie Williams az én bulimon! Ezt el sem hiszem!-szólt egy mély hang a hátam mögül. Megfordultam.
-Drew. Szia. Egész jó kis buli.
-Még nem láttad az egészet.-kacsintott, majd egyik kezével végigsimította a karomat.-Egyedül vagy?
-Velem jött.-mondta Ross, mikor mellém lépett, és a kezembe nyomott egy kis poharat, feltehetően tequilával tele, mivel egy citromszelet volt a pohár peremére tűzve.
-Ja, igen... Hallottam rólad. Te vagy az az énekes, ugye?
-Drew!-szóltam az előttem álló, magas, fekete hajú, kék szemű sráchoz.
Ross felnevetett.
-Igen, én vagyok.-válaszolta, mosolyogva bunkó évfolyamtársam megjegyzésén.
-Akkor, én lépek is. Nehogy megzavarjam a l'amour-t.-mondta, majd kezeit felemelve hátrált tőlünk.
-Paraszt.-jelentettem ki, közben a szemeimet forgattam.
-Hagyd csak. Nap mint nap találkozok ilyenekkel. És nem is józan az ürge.-mondta.
-Az biztos.-nevettem.-Na hát akkor. Egészségedre!
-Egészségedre!-mondta ő is, majd összekoccintottuk a poharainkat, és gyorsan kiittuk a benne lévő alkoholt. Gyorsan ráharaptam a citromra, Ross viszont nem ezt tette. Úgy látszik, ő bírja.
Körülbelül húsz perc telhetett el, mikor Ross bűntudatos fejjel lépett oda hozzám.
-Mi a baj?-kérdeztem. A legrosszabbra gondoltam. Lehet, csókolózott valakivel?
-Teljesen kiment a fejemből. Ne légy dühös, kérlek, de el kell mennem. Koncertünk van. Nem nagy, de nem fújhatjuk le.-teljesen lesokkoltam. Megrémiszt a gondolat, hogy ne legyen itt velem.
-Persze, megértem. Érezd jól magad!
-Szeretlek!-mondta, majd megcsókolt. Mostmár mégjobban nem akartam, hogy elmenjen, de ebbe nekem nincs beleszólásom. Visszafordultam a csapathoz, akikkel beszélgettem. Nem emlékszem mindegyik nevére, mivel nagyrészt nem hallottam, mint mondanak. Egy idő után elvesztettem az érdeklődésem a beszélgetés iránt, elnézést kértem, hogy elmegyek a mosdóba.
A mellékhelyiség előtt nagy sor állt, így aztán úgy döntöttem felfedezem a házat. Az emeletre nem lehetett felmenni, az alsó szint többi részét pedig belepték az emberek, így mozdulni alig tudtam. Egy hátsó ajtón kimentem az udvarra. Sétálgattam, viszont a párától a vizes fű és a puha talaj nem bizonyult könnyű terepnek a magassarkúmban, így levetettem, és mezitláb sétálgattam tovább. Egy kis faházikóhoz értem, aminek nyitva volt az ajtaja. Úgy döntöttem, bemegyek.
-Unalmas a buli?-kérdezte egy férfihang, amely kívülről jött. Visszaléptem egy lépést, amivel újból a házon kívül voltam. Egy székekkel körülvett asztalnál ült a hang tulajdonosa, a sötétben kivettem izmos, magas termetét, és tüsihaját.
-Viccelsz? Mindenki hót részeg. Mozdulni alig lehet a sok embertől, és kicseszettül hangos a zene.
-Akkor csatlakozz hozzám! Biztosra veszem, hogy jobb társaság vagyok, mint a bent lévő ht részeg emberek.
Egy szót sem szóltam, csak leültem vele szemben.
-Te miért jöttél?-kérdezte.
-Ismerkedni.
-Ja, hogy te így szerzel pasit magadnak. Értem. Ez lenne 2015? Hová tűnt a netes ismerkedés , a szerelem első skypeolásra?-mondta irónikusan.
-Isten ments!-mondtam.-Te miért vagy itt?-kérdeztem.
-A legjobb haverom tartja a bulit.
-Drew?-kérdeztem elcsodálkozva.
-Jaj, dehogy is! Drew... hogy is fogalmazzak szépen...
-Drew egy bunkó paraszt.-vágtam rá.
-A közepébe találtál!-nevetett.-Drew a legjobb haverom öccse. Föld és ég a két srác. Semmiben nem hasonlítanak, csak a kinézetükben.
-Értem. Drew bátyja az Eastern-re jár?
-Igen. Ugye azt mondta neked, hogy őt is felvették, és ezért van a buli?
-A közepébe találtál!-kuncogtam.
-Van kedved bemenni ide? Van billiárd, meg darts.
-Oké.-mondtam, majd mindketten bementünk a faházba.

-Nem igaz, hogy ilyen béna legyél!-nevetett.
-Ha nem megy, nem megy! Már több luk van a fán, mint magán a dartstáblán!
-Oké, figyelj!-mögém lépett, egyik kezét a vállamra helyezte, másikkal pedig a kezemet fogta, így mutatta be, hogyan álljak és milyen mozdulattal dobjak. Kezem együtt mozgott az övével, majd elengedtem a nyilat, ami eltalálta a tábla fekete részét.
-Mondom! Nekem ez nem megy! Egy potenciális analfabéta vagyok!
-Dehogy vagy!-nevetett kifejezésemen.- Ha így állsz hozzá, nem is fog soha menni.-magyarázta.
-Hát oké. De ez akkor sem megy!-Gyors pillantást vetettem a telefonomra, és szembesültem vele, hogy hajnali kettő múlt.-Jézusom! Már ennyi az idő?-kérdezem szörnyülködve.
-Igen. Mész?-kérdezte csalódottan.
-Igen. Késő van.
-Biztos , hogy nem tudlak meggyőzni, hogy maradj?
-Nem is tudom. Talán még egy órát.
-Ezaz!-mosolygott egy nagyot, nevetnem kellett a reagálására. Még a nevemet sem tudja! Bár, úgysem látom életemben soha többet.
Sokat szerencsétlenkedtem még a darts-al, mire sikerült eltalálnom a húszast. Nem a mezőt, hanem a nulla belsejét.
-Hmmm.. Ha nem annak a közepébe céloznál, már bajnok lennél!-jegyezte meg.
-De én nem is oda céloztam!-vitattam.
-Aha.. persze! Ezt nem hiszem el. Senki sem ilyen béna.
-De én az vagyok! Életemben először játszok ezzel a szarral!-mutattam a táblára.
-Oké, nyugi!
Az ajtó nyikorgott, lépteket hallottam bejönni.
-Öhm... Helló!-köszönt a női hang, ami ismerős volt. Egy hozzám közel álló emberé. Mire megfordultam, és megláttam a szőke hajzuhatagot, azonnal felismertem. Az arcát csak később néztem meg, mikor közelebb jött egy lépést, és bebizonyította sejtésem.
-Amy! Szia.
-Ó! Szia! Hát te?
-Unalmas volt a buli.-tette hozzá a mögöttem álló srác. Amikor Amy észrevette, végignézett izmos, magas alakján, barna haján, sötétbarna szemein, és az alkarján levő tetkóin, majd rosszallóan rám pillantott.
-Öhmm.. Én inkább hazamegyek. Nem kell fuvar?-nézett rám barátnőm.
-Ö.. de. Köszi.-felkaptam a cuccomat, majd kisiettem az ajtón, egy laza "szia"-val otthagytam a fiút, aki egész este lekötötte a figyelmem.