25. rész

Éééééééés igeeeen!! Elérkeztünk a 25. részhez, ami egyben az évadzáró is. Eleve csak ennyi részesre terveztem a blogot, de mivel annyian írtátok (khmmm... igen kb az a három ember.... na mindegy) így folytatom a történetet tovább, egy második évaddal. Most nem a megszokott időben jön a rész, mivel tegnap nagyon elfoglalt voltam, és az istenért sem tudtam géphez jutni (pedig próbáltam, tényleg) így hát sajnos egy nappal később élvezhetitek csodálatos írásom.( Csak vicceltem)
Úgy tervezem, a következő évadban már nem keddenként, hanem szerdánként lesz új rész, mivel szerdán még több időm van alakítgatni. És jövőhéten-el kell szomorítsalak titeket- NEM LESZ RÉSZ!!! Átalakítom az egész kinézetet, új zenéket fogok berakni, a szereplő listája is átalakul, stb. És ehhez őszintén nekem nem elég 1 hét. De nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! :)

Izgulva ébredtem fel, a szívem hevesen vert. El fogok késni! Ma van a ballagás!
Kitisztult a látásom, és láttam, hogy még teljes sötétség árasztja be a szobát. Az éjjeli szekrényen lévő digitális órára pillantottam, mely hajnali egy órát mutatott. Még ráérek. Ross békésen szuszogott mellettem, felsőteste fedetlen volt, csak a derekától takarta a takaró. Úgy döntöttem, kimegyek a konyhába egy pohár vízért. Feltápászkodtam, magamra kaptam a köntösöm, és ásítva kezdtem meg lépteimet a konyhába. Mikor kiértem gyorsan öntöttem magamnak egy pohárba vizet, majd megittam.

-Ellie! Hahó! Ébredj!-hallottam a hangokat. Válaszom pár álmos nyögés volt. Nem akarok még felkelni.-Kelned kell!-suttogta a fülembe. Igaz, még reggel van, de lehelete égette a bőröm.
-Csak még öt perc!
-Fél órája is ezt mondtad.
-Oké, jó.-mondtam mérgesen.

-Itt vagyok.-jelentettem ki, mikor a kis gyülekező csapathoz értem. Amy, Lily, Drew, és egy Page nevű lány, akivel egészen jóban vagyok.
-Jézus. El sem hiszem! Mindannyian itt vagyunk! És fősulira megyünk-mondta vidáman Amy.
-El tudom képzelni hogyan nézhet ki majd a szobátok.
-Nem leszünk kolisok. Ellie-hez költözünk.
-Úgy van. Az lesz a buliház!-mondtam.
-A mai nap a barátságunk napja!-kiáltott fel Lily.
-És Page, te melyik suliba mész?-kérdeztem a velem szemben ácsorgó vörös lányt.
-Ó, én a Stanford-ra. Ugye, elég jó eredményeim vannak, és a sport miatt ösztöndíjat is kaptam.
-Ez igen.-jegyezte meg Drew.
-Drew, igaz, hogy a tesód rendezett egy Eastern-es bulit, te pedig azt mondtad, hogy a te bulid?-kérdezte Page.
-Az félreértés volt.
-Jaj, dehogy volt! Csak menő akartál lenni.-nevettem.
-Ó, Ellie, rólad pedig azt beszélik lepattintottad a sztár pasidat Logan-ért.
-Na jó, ki a fene az a Logan?
-Hát Logan Holland. Vele voltál egész végig, miután a csávód elment.
-Figyelj Drew. Először is: Nem csávó, hanem Ross, és sosem csalnám meg. Csak dartsoztunk, és beszélgettünk, mert a "bulid"-mutattam az idézőjeleket két ujjammal a levegőben- rohadt unalmas volt.
-Ó, Ellie, Ross nem mondott neked valamit?-kérdezte kíváncsian Lily.
-Nem, miért?
-Nem is tudom... Riker olyan furcsa mostanában. Gondoltam hátha Ross tud valamit.
-Majd megkérdezem, de nem hiszem, hogy tudja.
-Ú, most kell beállni sorba.-mondta Page, mi pedig elindiltunk a megadott irányba.

-Üdvözlöm a szülőket, családtagokat, barátokat.-kezdte az igazgató.- Milyen gyönyörű nap ez a ballagáshoz. Köszönöm, hogy csatlakoztak hozzánk ezen a különleges napon, hogy megünnepeljük érettségizőinket. Lássunk is hozzá. Lily Abernathy.-könnyek szöktek a szemembe, mikor sorolta. Egy időszak lezárását ünnepeljük, ami nagyon hiányozni fog.- John Albrecht. David Bance. Sara Beasley. Audrey Bennett. Savannah Davis. William Duncan. Matt Freeman.-minden egyes névnél hatalmas tapsvihar tört ki.- Amy Gilbert. Jeff Gillies. Laurel Griffin. Drew Hudson. Thea Kellman. Abby Lance. Page Matthews. Jack North.-alig figyeltem a többi névre, mivel már csak hárman álltak előttem. -Elena Williams.-mondta a nevem, én pedig elindultam fel a pódiumra. Az igaztgató átadott.
Lesétáltam, és leültem a nekem kijelölt helyre.

Körülbelül fél óráig tartott még a bizonyítványok átnyújtása, és az egyéb beszédek elszavalása. Az igazgató-és a polgármester, aki időközben betoppant- köszönetet mondtak, hogy ennyien eljöttek, majd lezárták a tanévet.
Az összes végzős, aki jelen volt, feldobta a kalapját a levegőbe, jelezve, hogy szabadok vagyunk. Mekkora klisé! Végigölelgettünk mindenkit, majd haza lehetett menni. Ross-t kerestem a nagy tömegben, aki végül a hátam mögül szólalt meg.
-Szia.-mondta édesen, majd magához húzott, és megcsókolt.
-Szia.-mondtam, mikor elváltunk, és az ajkamba haraptam.
-Gratulálok!
-Köszi.
-Figyelj, beszélhetnénk valamiről?-mondta aggódó arccal.
-Nem várhat? Be kéne mennem a szekrényemhez, van ott még pár holmim.
-De, csak siess.
Elindultam az iskola bejárata felé, alig tudtam átverekedni magamat a hatalmas tömegen, de valahogy sikerült. A szekrényemből minden holmit kivettem, üresen állt ott, a díszítéseket, ragasztgatásokat eltávolítottuk.
-Ellie!-hallottam három lány hangját mögülem.
-Sziasztok.-köszöntem nekik.
-Két hét múlva, a szüleink parti házában, egy egész hét. Muszáj eljönnöd! Olyan lesz mint egy közös nyaralás!-mondta Amy.
-Jól hangzik. Benne vagyok.
-Ezaaaaz!-sikoltozott Page, majd megölelt.
-És, ha bármi történik, ha esik , ha szakad, akár tornádó lesz vagy láva folyik, akkor is megyünk. Elmondhatatlanul király lesz!-Áradozott Lily.
-Oké. Történjen bármi. Megígértem, és be szoktam tartani az ígéreteim. Jut eszembe, megígértem Rossnak, hogy hamar visszamegyek, beszélni akar valamiről.
-Ú, szakítás? Pedig olyan édesek voltatok. Mi történt?
-Amy, nem fogunk szakítani. Szerintem mi vagyunk a legnyálasabb legcukibb szerelmespár egész L.A.-ben.
-Hidd el, ha egy fiú azt mondja, beszélnünk kell valami fontosról, vagy megkéri a kezed, vagy szakít. Rosszabb eset, ha bemutat az anyjának.
-Hát, az anyját ismerem, elképesztően aranyos nő. A házassághoz fiatalok vagyunk, szakítani meg száz százalékban biztos vagyok benne, hogy nem fog. De most megyek. Majd találkozunk. Sziasztok!-mondtam hátrálva, miközben integettem nekik.

-Na, miről akartál beszélni? Egyébként, én is mondanék valamit.-kérdeztem Ross-t, mikor egy eldugottabb helyre értünk, ahol kevesebb ember volt.
-Akkor mondd.
-Nem, ráér. Mondd te.
-Tudod, most eléggé felkapott lett a banda...És a menedzserünk... szóval... fokoznunk kell ezt az egészet. És hát... remélem van útleveled, mert világturnéra megyünk.-mondta, a végén picit feloldódottabban.
-Ez nagyszerű! És mikor indultok?
-Holnap.
-Mi? És meddig?
-Majdnem egy év.
-Nem. Ross én nem mehetek csak úgy el. Megígértem a lányoknak, hogy két hét múlva velük töltök egy hetet. Ez lett volna az én hírem, de elkicsinyűl a tied mellett.
-De le tudod mondani!  Kérlek, gyere velem! Csodálatos lesz!
-Ross, nem lehet! Én...Fősulira megyek. És nem venné jól ki magát, ha kihagynék egy szemesztert.-szemeim megteltek könnyel.
-Ellie...
-Hidd el, mindennél jobban szeretnék veletek menni, de egyszerűen nem tudok! Itt a helyem, nem tudom megtenni, hogy fogok mindent és utazgatok egy éven keresztül. Ez abszurd. Meg kell értened.
-És mi lesz velünk?-mondta könnyes szemmel.
-Fogalmam sincs...
-Végül is.... azt mondják a szerelemben nem számít a távolság.
-Igaz. A legutolsó dolog amit tenni akarok, az az hogy szakítunk... De a távkapcsolat nagyon nehéz. Kínszenvedés lenne.
-Igaz... Akkor? Itt a vége?
-Nem akarom...
-Én sem... De valamit muszáj tennünk.
-Tudom. Csak nem bírom elfogadni.
-Én sem.-szipogott. Kevésszer láthattuk eddig Ross-t sírni, engem meg végképp, de ebben a pillanatban, mindketten könnyeket hullattunk.
-Szembe kéne néznünk vele.-suttogtam magam elé meredve.
-Igen. Akkor, hát, vége van.
-Vége.
-Egy utolsó ölelés?-tárta ki karjait.
-Nem az utolsó.-mondtam, és hozzá bújtam. Szívem helyén egy fekete lukat éreztem most, ebben a pillanatban. Nem igaz a kifejezés, hogy összetörik a szíved, mert ez.... hát ez pontosan olyan, mintha valaki benyúlt volna a mellkasomba, és kihúzta volna azt.
Egy perc múlva Ross elengedett.
-Hát, akkor.... Viszlát Ellie.
-Viszlát.-töröltem a könnyeimet. Közben azt vettem észre, hogy sötétedni kezd, csak a naplemente narancsos színe világítja meg az eget. A parkoló kiürült, csak az én autóm állt már ott, a szokott helyén. Könnyeimtől alig látva kutattam a táskámban a slusszkulcsomért, de nem találtam. Jobbnak láttam, ha kiborítom, majd mindent visszateszek: persze a kulcsot nem.
Ahogy csak tudtam kihúztam a cipzárt, majd fejjel lefelé tartva a táskámat rázogatni kezdtem. A tartalma az aszfalton hevert, a kupac közepén pedig a slusszkulcs hevert.
-Fenébe, hogy nem találtam.-jegyeztem meg magamnak. A számba vettem a tárgyat, majd a többi cuccot kezdtem el pakolgatni a táskámba.
Lépteket hallottam magam mögül, lassú, de nehéz emberhez tartózó járást állapítottam meg. Nem sokra emlékszem, a következő, hogy egy fekete zsák van a fejemen, és egy tű szúródik a nyakamba, amiből aztán folyadékot lövellnek a véráramomba. Azonnal elkábultam.

Egy sötét szobában térek magamhoz, izzadt vagyok;bár ez nem meglepő a párás levegőt tekintve. Egy villany kapcsólódik fel, ami egyenesen az arcomba világít.
-Elena...-szólított meg az érces, de magabiztos mély férfi hang a hátam mögül. Lassan felemelkedtem a guggolásomból, és megfordultam. Ismerős arc fogadott. Fejemben lejátszódott a pár héttel ezelőtti eset, csak a férfi szürke, kapucnis pulóvert viselt, és pisztollyal lövöldözött. Előle futottam.
-Honnan tudja a nevem?
-Egy ilyen szép lánynak könnyű megszerezni a nevét, főleg, ha apuci és anyuci meghaltak. A rendőrségnél érdekes akták vannak ám...
-Mit akar tenni? Nem tettem maga ellen semmit, viszont, majdnem megölt.
-Igen.-nevetett.-Tudod, pont ez itt a probléma. Csak majdnem. Viszont, te kihívtad rám a mocskos zsarukat, kislány.-Amint kimondta, arcom találkozott e tenyerével; egy órási erejű ütést mért rám, a fülem sípolni kezdett, az arcom elmondhatatlanul sajgott.
Még három ütést kaptam erre a felére az arcomnak. Pár perc múlva, kissé magamhoz tértem, fel tudtam mérni a szobát, ahol tartanak. Sima beton, semmi sincs bent, csak ez a szék, és a nagy erejű lámpa, ami még mindig rohadtul a pofámba világít. A kezeim hátra vannak kötve a széken, a lábaim a szék lábaihoz, mozdulni sem tudok.  Mögöttem egy acél ajtó lehet, mert az előbbi nyikorgásból azt szűrtem le, és egy lépcső. A pasi egy lépcsőfokon jött le. Nem lehet messze tőlem. A helyiség talaján áll a víz.
Az ajtó nyitódását hallom, de léptek nem tartoznak hozzá. Hangokat hallok kintről.
-Fenébe, Josh, itt vannak a zsaruk!
-Mi a fasz? Intézd el őket Tom. Most. Én elintézem a lányt.
-Vigyázz haver, balesetnek tűnjön!
-Ó, abban biztos lehetsz.
Mérgesen, és gyorsan lép be a pasas;feltételezem Josh. Becsapja maga mögött az ajtót, hangjára összerezzenek.
-Most mindennek vége, szépségem.
Nem bírtam megszólalni. Biztos, a szer amit adott, lebénította a nyelvem, és csak most érzem a hatását. Nehezemre esett még az állkapcsomat is mozdítani.
-Ettől majd szépen nyugodt leszel.-mondta, és az alkaromba fecskendezett valamilyen nyugtatót. Elkerekedett szemem láttán hozzátette: -Ne aggódj, csak egy kis válium.
Ó, egyáltalán nem aggódok, baszd meg! Végül is, csak éppen benyugtatóztál, mozdulni sem bírok, te pedig meg fosz ölni!-gondoltam.
-Josh, siess már a kurva életebe!-kiabált be egy alak.
-Készen is vagyok. Húzzunk innen.-mondta, de mielőtt kiment volna, felborított engem a székkel együtt. A halántékom egyenesen találkozott a lépcsőfok élével, a fájdalom a fejemben robbanásszerűen tombolt végig. Nyugodt voltam, küzdeni pedig nem tudtam.

Sokszor gondolkoztam már azon, milyen lehet a halál. Most választ kaptam rá: semmilyen. Nyugodt vagyok, békés, de semmit nem érzek. Felszabadulást, megkönnyebbülést, semmit. De még nem igazán haltam meg. Halkan hallok hangokat, gyors lépteket., de nem érzékelem őket. Ézrem, ahogyan ráznak, egyszerre hat kéz vizsgál engem, de az is lehet, csak hallucinálok. Sőt, biztosan. Reménykedem, hogy van még kiút innen, de reményem felesleges. Két út van: a könnyebb, azaz a halál, vagy a nehezebb, a küzdés az életben maradásért.
Nekem már nincs miért küzdenem.